A pszichológusom szerint nem most kezdődött. Ha nekem kéne időpontot mondani, akkor azt mondanám, kb. 17 lehettem, és rohadtul élveztem, hogy az van, amit én akarok. És újra. És újra. És megint. És még mindig. Nem, nem volt unalmas, akkor még kiszámíthatónak sem mondtam volna, mert azért a körülmények minden egyes alkalommal változtak. Aztán eljön a pillanat, amikor nem tölt el elégedettséggel csupán az a tény, hogy tiéd a domináns poszt. És akkor váltasz, mert hát miért ne váltanál. Egyrészt nem tudod, hogy milyen a „másmilyen”, másrészt nem félsz, mert ugye ott a büszkeséged, az akaratod, a személyiséged, amit aztán soha senkiért nem dobunk el, ugyebár, szóval nem lehet gond. Hát ezzel igazából vége is szakad az új dolognak. Mint a táncban. Elvárod, hogy vezessenek, és soha nem is tévedtek egy lépést sem, minden flottul megy, de aztán visszahallod, hogy a táncpartnered azt mondja, hogy téged képtelenség vezetni. Egyszerűen nem hagyod magad. Pfff...na persze. Jó, hát akkor váltsunk vissza az előzőre. Hm, de inkább ne, inkább egy harmadik kéne. Olyan nincs? Egyre kevesebb dologban találni arany középutat, az a baj. Persze, persze, én is szélsőség vagyok tudom. ÉS ?
Na jó ez így, ebben a formában nem kedves. De próbálkozom, ígérem !
